Nárcisztikus a főnőköm!

/Kép forrása: pixabay.com/

Sokat olvashattunk bejegyzésekben és szakmai írásokban arról, milyen terhet jelenthet valaki számára, ha családon/párkapcsolaton belül szembesül egy szerette nárcisztikus személyiségzavarával. Ám nem csak személyes, családi kapcsolatainkban róhat ránk nagy terhet a mindennapi találkozás a személyiségzavar e fajtájával, hanem munkakapcsolatainkban is. Jelesül, ha a felettesünk bír ezzel a kóros jeggyel.

Ez a rövid leírás talán segít felismerni, ha érintettek vagyunk a témában:

„A nárcisztikus személyiségzavarban szenvedő ember mértéktelenül énközpontú, önszerető, a másik ember érzéseit, gondolatait nem veszi figyelembe. Magát olyan embernek tartja, akinek különleges jogai vannak. Kapcsolatai felszínesek, társaira azért van szüksége, hogy kiszolgálják, felnézzenek rá és elismerjék. Rövid ideig megnyerően is viselkedhet annak érdekében, hogy mások elismerését érezze.  A nárcisztikus személyiségzavarban szenvedő ember hosszútávú kapcsolatot nehezen létesít, de nem is vágyik komoly, bensőséges kapcsolatra. Viselkedése gyakran irigységre utal, követelőző lehet, mindent a magáénak szeretne tudni. A nárcisztikus ember kudarc esetén visszahúzódik, de ezt is gyakran a saját nagysága jeleként mutatja ki. Saját jelentőségét, a világban való szerepét irreálisan többnek éli meg, sikeresnek, tökéletesnek, hatalmasnak érzi magát, és gondolatai nagyon gyakran e körül járnak. Az ilyen ember az enyhe kritika következményeként is indulatot, feszültséget, dühöt él át, ezért az ilyen helyzeteket próbálja kerülni. Kedvességet, melegséget vár, ugyanakkor viszonozni nem tudja, tehát stabil kapcsolatot sem tud kialakítani.”

/Forrás: http://semmelweis.hu/klinikai-pszichologia/

 Ha a fentiekben ismertetettek alapján tudatára ébredünk annak, hogy valójában egy kóros pszichés állapotról van szó, és így, egy „másik szemüvegen át tekintünk” a Főnök Úrra/Asszonyra, saját személyiségünk ismeretében dönthetünk arról, hogy miképp cselekszünk a továbbiakban. Íme példának okáért 2 lehetőség lehetőség:

1.        „Futás”: Ha egyébként sem jelent számunkra beteljesülést jelenlegi munkahelyünk, és úgy érezzük, olyan érzékenységgel rendelkezünk, ami gátolja, hogy az új felismerés teremtette helyzetnek megfeleljünk, mert az túl nagy megterhelést jelentene számunkra lelkileg és érzelmileg, akkor jobb, ha „menekülőre fogjuk”. De! tegyük mindezt gondos mérlegelés és sikeres állásinterjú után egy új, biztos állás betöltésének boldog tudatával. 

2.        „Bevállalás”: Ha örömünket leljük munkánkban és jelenlegi munkahelyünkben, és örömünket csak ez az „apróság” árnyékolja be, valószínűleg kellően motiváltak vagyunk a tekintetben, hogy megtartsuk pozíciónkat. Tudatosítsuk magunkban, hogy az árnyék valójában egy kóros állapot, tekintsük ezt kihívásnak, és a leírásban foglalt viselkedési formáknak megfelelő „fifikával” kezeljük a helyzetet. Fogjuk fel játékként, kísérletezzünk, és ne keseredjünk el, ha kudarcot vallunk. Gyakorlat teszi a mestert. 

Egyet azonban semmiképp se tegyünk, akármilyen (előbb felsorolt, vagy egy ezektől eltérő saját) megoldást választunk: Nem a mi dolgunk szembesíteni az illetőt a felismert problémával. Pláne, hogy szakképzettség híján tévedhetünk. Ne is verjük nagydobra megállapításunkat, mert egy effajta munkahelyi pletykának igen súlyos következményei lehetnek!!!

Mindig tartsuk szem előtt, hogy első sorban saját életünkért vagyunk felelősek, azért viszont kizárólagosan!

 

 

 

Megosztás a facebookon

 

 

 

Puncs.hu kicsit másképp, avagy, ha „szépséget” sugárzol, a „szépség” talál vissza hozzád

 

 

 

(a kép forrása:pixabay.com)

 A minapi napon a fb-on böngészve megakadt a szemem az Index Puncs.hu cikkén. Remek fogás volt. Nem tudom, hozta-e az üzleti elvárásokat, de sejthető, hogy kiváló eredménnyel zárt. Gondoltam, körülnézek egy kicsit az oldalon, mert ilyet még nem láttam. Természetesen ezt csak fényképpel ellátott regisztrációval tehettem. Ettől sem riadtam vissza, gondolván túl sok időt úgysem fogok ezzel tölteni. Regisztráltam. 

Nevezzük nevén a dolgokat: szeretőkeresés állt a háttérben. Hamarosan érkeztek is a kedvelések, a levelek szép számmal. Kaptam mindenfélét mindenkitől. Hangsúlyozva, hogy saját tapasztalatról van szó: kivétel nélkül udvarias, intelligens üzenetek érkeztek. Volt alkalmam levelezni, telefonon beszélgetni és egy alkalommal találkozni is tagokkal. A „virtuális kaland” gondolatébresztő volt számomra. Kérész életű tagságom alatt egyről meggyőződtem. Akik velem kapcsolatba léptek, motivációjuktól függetlenül tapintatos úriemberek voltak, családi állapottól és kortól függetlenül. Bár jó páran voltak és sokfélék, egy dolog közös volt bennük. Nőre vágytak! Hogy pontosan mit is jelent ez? Szeretetre, figyelemre, törődésre, bájra, kedvességre és szeretetre vágytak (hogy a felsorolást ugyanazzal a szóval kezdtem és zártam nem a véletlen műve). Természetesen a vágyaik beteljesülését mind testi, mind lelki szinten meg kívánták élni úgy, hogy ezért akár komoly anyagi áldozatot is vállaltak volna. 

Hát nem szomorú dolog ez? Főleg, ha az előbbi felsorolásom első és utolsó tagjára –szeretet- gondolok. Sokan ezt „házas/párkapcsolat” mellett vágyták. Kérdem én: megvetendő dolog ez? Mi magunk nők, nem erre vágyunk? Ugyanazok a férfiak keresik a boldogságot ezen az oldalon - álnéven, akik boldogtalan párkapcsolatban éltek/élnek, megromlott házasságban, vagy azzal a hátuk mögött. Hogy miért nem találják meg belül? Talán egyáltalán nem is keresik (már) belül?

Egyet nem szabad elfelejtenünk. Mi nők, sok döntést, pláne a párkapcsolatainkban, főleg érzelmi alapon hozunk meg. A férfiak első sorban „racionális lények” (kivételek persze vannak). Ők, amikor társat választanak, és hosszú távon elkötelezik magukat, mérlegelnek és észérvek mentén teszik (vagy nem teszik) le végül a voksot mellettünk. Ha logikusan végiggondoljuk, potenciálisan az ő választásuk időt állóbb, hiszen az érzelmek folyamatosan változnak és képesek bennünket csúnyán becsapni - ezzel szemben a ráció megbízható. Számos esetet ismerek, amikor a megromlott párkapcsolatok megmentésére tett kísérletekben a férfiak bizonyultak kitartóbbnak, ám előbb-utóbb erejüket veszítették. Hibáztathatjuk őket ezért? Talán át kellene gondolnunk, hogy mi mennyire felelünk meg nemünkből fakadó – és a férfiak részéről szerintem teljesen jogosan elvárt – jellemzőinknek és ezek mentén talán újra kellene gondolnunk a párkapcsolatunkban/házasságunkban betöltött szerepünket és megélt érzelmeinket. Mi baj lehet abból, ha kicsit más szemszögből tekintünk életünkre és kapcsolatainkra…?

B.A.

 

 

Megosztás a facebookon